"Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is"
Blaskó Mihály 2019.11
Blaskó Mihály a napokban Athéntól Spártáig futott, majd vissza. Az összesen 490 kilométeres távot első magyarként teljesítette, s miután hazaért - és azonnal munkába is állt -, arra kértük, összegezze a különleges élményt. - Kicsit biceg…
- Kicsit? Az jó - nevetett Blaskó Mihály, aki szerdán már vissza is tért a régi kerékvágásba, és amikor a telefonja csörgött, udvariasan intézett egy asztalfoglalási kérelmet a Buda Gourmet étteremvezetőjeként; mi pedig azon merengtünk, az éhes hívó nem is tudja, hogy sporttörténeti rekorderrel egyeztetett: az első magyarral, aki nemcsak oda, hanem rögtön utána visszafelé is teljesítette a Spartathlont. - A kicsi az nem is gond… Én hülye, elegáns cipőt húztam, mondhatni megszokásból, és most már érzem, hogy kényelmetlen, nyomja a lábfejem mindenhol. Egy sportcipőt be kellett volna hajítani a csomagtartóba, de most már mindegy.
- Ezek a lábak mindent kibírnak.
- Mindent azért aligha, de most nem is szívesen terhelem őket, jár nekik egy kis pihenés.
- Folyamatosan nyomon követtük, itthonról szurkoltunk, célba ért, megcsinálta - mit érez most?
- Talán furcsán hangzik, és ne is vegye senki nagyképűségnek: semmi különöset. Tudja, nem ez az első versenyem, korábban is teljesítettem hosszú, extrém távokat, befutottam zászlóval, sokszor könnyezve, és most is ezen gondolkodtam: biztos lesz sírás, ha odaérek, de… Nem volt. Odaértem, és… Ennyi.
- Csak nem!
- Furcsa volt nekem is.
- Mitől volt ez a verseny - az elképesztő távolságon túl - más, rendkívüli, szokatlan önnek?
- Nem is olyan könnyű kérdés. Azt sokszor hallom, olvasom: önmagad legyőzése; bizonyíték, hogy erre is képes vagy; a saját határaid feszegetése - és ez mind igaz, mind motivált, ám most…Egészen más volt, mint akár a dzsungelben, pedig az sem volt egyszerű. Hogy is mondjam? Iszonyú "mennyiségben" kettesben maradsz önmagaddal, a saját gondolataiddal, sehol senki, csak a végtelen távolság, és a monotónia egy idő után felzabál. Kerestem már a megfelelő kifejezést - emberfeletti, tudatalatti… Nem is tudom, valahogy egy másik dimenzióba kerülsz, csak te vagy, nincs senki, nincs segítség, csak az akaratod, csak a fájdalomtűrő képességed létezik, az visz előre. Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is; a realitással, a valósággal különleges kapcsolat alakul ki, olyan, amilyennel még nem találkoztál. Futottam már itt, de visszafelé az egy új pálya, és időnként beugrott egy festmény: fák, bokrok, távolban egy domboldal - és néhány perc múlva ez a látvány elém tárult. Hihetetlen volt, mintha mindennap láttam volna, pedig újdonság volt. Olvastam az üzeneteket, gyerünk, hajrá, úgyis sikerül - honnan tudja, gondoltam magamban. Persze jólesett a támogatás. Amikor beértem, talán ezért maradt el a nagy beteljesülés, inkább azt éreztem: most akkor vége?
- Nem legyőzni akarta a távot, túl lenni az egészen, hanem inkább benne lenni volt az igazi?
- Ez igaz lehet, és amikor a szállodába értem, már eszembe jutott: vissza kellene jönnöm. Hogy újra ezt érezzem, nem a beérkezést, hanem azt a lebegést. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut.
- Mi volt a legnehezebb?
- Az utolsó ötven-hatvan kilométer, az már nagyon nem esett jól.
- Akkor irány egy négyszázharminc-négyszáznegyven kilométeres verseny?
- A vége ott is nehéz lenne. Többször ott volt velem édesapám, akit régen eltemettünk már, de említettem: amikor úgy éreztem, hallucinálok, megálltam, le is ültem akár. Nyilván megviselte a szervezetem a hatórányi alvás péntek és kedd között.
- Utólag okos az ember: másképp kellett volna felkészülni?
- Nem, az rendben volt, sokat dolgoztam. Ferenczi István, a Fradi volt csatára, a Vasas erőnléti edzője nagyon jó partner volt, ő is extrém hosszú távokat fut, és sokan mások mellett rá is nagy szükségem volt. Ha eszembe jutott, hogy a munkám, az ő meccsük előtt lenne idő egy Szénás-körre, ráírtam: megyünk? Gyerünk! - mondta mindig, ha hajnali négykor kellett ezért kelnünk, akkor is, míg egyedül lehet, hogy inkább otthon maradok, és futok egy tízest. Versenyezni jó volt egyedül, edzeni jobb volt társaságban.
- Mi a következő célpont?
- Még nem tudom. De keresem.

Akik soha nem fáradnak el
Sz: Bede Márton 2020 10
Hatalmas örömére mindenkinek, aki rajong az emberi teljesítőképesség feszegetéséért, 2020 októberének közepén egy kedélyes belga fogorvos 3 nap és 3 óra alatt futott 503 kilométert. Az ultramaratonisták számára is elképesztő teljesítményt még különlegesebbé teszi, hogy a világ egyik legegyszerűbbnek tűnő, de mégis legszadistább futóversenyén került rá sor, ahol a fizikai fittségnél és a nyers erőnél fontosabb a mentális felkészültség és a minden nehézségen átsegítő akaraterő.
A legötletesebb, direkt a szenvedés maximalizására törekvő versenyeket az ilyen embereknek találták ki.
Az ultraversenyeket pedig senki nem tudja ötletesebbé és szadistábbá tenni, mint Lazarus "Laz" Lake. Laz Tennessee államban egy Bell Buckle nevű falucskában él, amelynek környéke ideális terep kínzóversenyek megtartására. Az amerikai férfiról, akinek egyébként Gary Cantrell az igazi neve, egy versenyének résztvevője azt mondta, hogy a versenyei rajtjánál olyan vidámnak látszik, mint egy béka megkínzására készülő hétéves kisfiú.
Laz leghíresebb versenye a Barkley Marathons, amit a közmegegyezés a világ legkeményebb ultrafutó-versenyének tart. A valamivel 100 mérföld (160 kilométer) feletti táv - a pontos számot senki nem tudja - nem különösebben hosszú, de a Barkleyt ennek ellenére 1986 óta mindössze 15 ember tudta teljesíteni. A Frozen Head természetvédelmi területen rendezett verseny múzsája James Earl Ray, Martin Luther King Jr. gyilkosa volt, aki miután megszökött egy közeli börtönből, 55 óra alatt mindössze 13 kilométert tudott haladni a hegyes-völgyes vidéken. A Barkley teljesítéséhez ugyanazt a 20 mérföld körüli távot kell ötször teljesíteni, legfeljebb 60 óra alatt. Közben érinteni kell előre megadott pontokat, ahol be kell gyűjteni a Laz által előzetesen kihelyezett könyvek egyes lapjait. Mindezt a tennessee-i kora tavaszban, jellemzően esőben, ködben, hidegben, a lábat szétvágó aljnövényzetben.
A világ ultrafutóelitjének különösen mazochista tagjait évről évre Amerikába vonzó verseny az utóbbi években már a szélesebb közönség számára is ismert lett, több dokumentumfilm is készült róla. A leghíresebb az, amely a kanadai Gary Robbins 2017-es versenyét mutatja be, benne a sporttörténelem egyik legdrámaibb jelenetével, amikor az utolsó körben eltévedő Robbins 60 óra 6 másodperc elteltével ért célba.
A Barkleyról első pillantásra nyilvánvaló, hogy szuperképességeket igényel. Laz másik találmánya, a Backyard Ultra viszont éppen azért csodálatos, mert látszólag bárki, a kezdő kocafutó számára is teljesíthető kihívást kínál. Csak le kell futni egy óra alatt 6,7 kilométert. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer.
A furcsa táv úgy jött ki, hogy Laz elosztotta a 100 mérföldet 24-gyel, így aki 24-szer egymás után teljesíti az egyszerűnek tűnő mutatványt, az éppen 100 mérföldet fut le. 6,7 kilométer tényleg nem sok, Kipchogénak 20 perc se kell hozzá, egy jó futó fél óra alatt teljesíti, és nagyon lassú kocogással is megvan 50 perc alatt. Laz ördögi találmánya azonban az, hogy hiába futja le valaki a távot 30 perc alatt, a következőnek csak 30 perc múlva indulhat neki. Addig csinálhat, amit akar, ehet, ihat, pihenhet, cipőt fűzhet. Ha 45 perc alatt teljesíti, akkor 15 perce van a következő rajtig, ha 55 alatt, akkor csak 5.
Szemben szinte minden ultrafutó-versennyel, ahol a futó maga osztja be az idejét, és dönthet úgy, hogy a táv egy részét jobban megnyomja, hogy aztán később lazábban futhasson vagy akár egy komolyabbat is pihenjen, itt erre nincs lehetőség. Ahogy a már idézett futó mondta, "egy 100 mérföldes versenyen biztosan lesznek nehéz pillanataid. A lábaid ólomnehezek lesznek. Túlhevülsz. Fellázad a gyomrod. De olyankor leülhetsz rendbe szedni magad, végülis van 30 órád teljesíteni a távot. Itt viszont nincs kegyelem."
Ahogy Laz büszkén megfogalmazta, egy Backyard Ultrán nincs célvonal, amit el lehet érni. És nincs olyan, hogy mindenki győztes, aki teljesíti a távot, itt csak egy győztes lehet, mindenki más feladja a versenyt. Vannak még további szabályok is, például hogy nappal terepen, éjjel aszfaltúton róják a köröket, de ezek közül is kiemelkedik az, hogy ha az utolsó előtti futó is feladja, akkor az egyetlen állva maradó versenyzőnek még teljesítenie kell a megkezdett körét, de újabbra már nem indulhat. Ez pedig a látszólag teljesen egyéni sportot valamennyire csapatmunkává teszi, a Backyard Ultrák eredményei közt mindig feljegyzik, hogy a győztesnek ki adta az assistot, a gólpasszt.
Az eredeti, Laz által szervezett versenyt Big Dog's Backyard Ultrának hívják a szervező által befogadott pitbull tiszteletére. Ezt minden évben Bell Buckle körül rendezik, idén azonban majdnem elmaradt, ami különösen szomorú lett volna azután, hogy tavasszal a járvány miatt a Barkleyt is le kellett fújni. Végül az a megoldás született, hogy a Big's-et a szokásosnál kisebb, csak amerikai futókból álló mezőnnyel indították el, viszont a világ további 20 országában ezzel a versennyel szimultán rendeztek egy helyi Backyardot. A pálya így persze nem mindenhol volt egyforma, csak a táv egyezett.
De ezek a versenyek egyébként sem arról szólnak, hogy milyen nehéz a pálya. Hanem arról, hogy ki mennyire bírja a fáradtságot.
Minden idők egyik leghíresebb ultrafutója egy ausztrál krumplifarmer, Cliff Young volt, aki 1983-ban, 61 éves korában, szinte teljesen ismeretlen indulóként megnyerte a 875 kilométeres Sydney-Melbourne futóversenyt. Bár a rajt után messze lemaradt a mezőnytől, végül szép lassan mindenkit leelőzött, és 10 órát verve a második helyezettre 5 nap 15 órás idővel, a korábbi rekordnál két nappal jobb idővel nyert. Jellegzetes, csoszogó futóstílusa, a Young shuffle mellett, amiről ma már tudjuk, hogy az egyik legjobb technika nagyon hosszú távokhoz, még egy trükkje volt: nem aludt. Akárcsak Szőnyi Ferencnek, neki is megvolt az a különleges képessége, hogy se fizikailag, se szellemileg nem fáradt el. Ez az, amire egy Backyard Ultrán is igazán szükség van.
Ez nem a gyors futók versenye, és nem is a tökéletes frissítési, táplálkozási stratégiáról szól. A most Kanadában rendezett Backyardra például egyszerűen odarendeltek egy foodtruckot, amiből a versenyzők tömhették magukat hamburgerekkel és sültkrumplival. Egy ilyen erőfeszítéshez annyi energiát kell pótolni, hogy kifejezetten tanácsos mindent betömni, amit csak a futó képes lenyelni és főleg lenn is tartani.
Mivel egy Backyard Ultra nem a gyorsaságról és az erőről szól, hanem tényleg elsősorban fejben dől el, a férfiak egyáltalán nem teljesítenek jobban, mint a nők.
A most lefutott versenyeken az indulók mindössze 23 százaléka volt nő, de a versenyek egyharmadát mégis női versenyző nyerte. Az ultrasportok esetében általános megfigyelés, hogy a nemek közti különbségek kiegyenlítődnek, valószínűleg az ultraúszás a világ egyetlen sportága, amiben, máig nem pontosan feltárt okokból, de a nők jobban teljesítenek a férfiaknál.
2018-ban Laz Big Dog's Backyard Ultráját már majdnem megnyerte egy nő. Az amerikai Courtney Dauwalter már több rangos ultraversenyen is volt abszolút győztes, és itt is sikerült 67 kört (a verseny szlengjében: yardot) teljesítenie, de a svéd Johan Steene 68-cal még tovább jutott, és megdöntötte a világcsúcsot. A mindig vidám és mindig furcsa bermudaszerűségben futó Dauwalter most is ott volt a célvonalnál, azzal a kimondott céllal, hogy ezúttal nyerjen, akár Steene rekordját is megdöntse, és talán először teljesítsen 72 yardot, azaz 300 mérföldet (482 kilométert).
60 yard után már csak három ország futói voltak versenyben: két amerikai, két belga és három mexikói. Ez utóbbiak mindhárman annak az indián törzsnek a tagjai, akik magukat rarámurinak, azaz gyorsan futóknak nevezik. A tarahumara néven is ismert rarámurik Észak-Mexikó kies, kanyonokkal szabdalt vidékén élnek, ahol futva közlekedtek a szétszórt településeik közt, egyszerre akár több száz kilométert is lefutva. Ahogy egyes kelet-afrikai törzsek, például a kenyai kalendzsinek sportsikerekre tudták váltani hagyományos futókultúrájukat (maga Eliud Kipchoge is kalenzdsin), a rarámurik is rendszeres szereplői lettek az ő adottságaikhoz ideális ultrafutó-versenyeknek.
Az utolsó előtti rarámuri 63 kör után feladta, így a mexikói győztes 64 yarddal zárt. Tennessee-ben Courtney Dauwalter még mindig futott, de társa, Harvey Lewis a 68. yard megkezdése után röviddel feladta. Állítása szerint fizikailag még bírta volna, de már olyan hallucinációi voltak a fáradtságtól, hogy azt sem tudta, merre van előre. A még ekkor is jókedvű Dauwalter, akinek köridejein egyáltalán nem látszott, hogy lassulna, így a 68. befutó után nem mehetett tovább. Nőként nyert, de csak beállítani tudta Johan Steene világcsúcsát, Belgiumban viszont még ekkor sem volt vége a versenynek, Karel Sabbe és Merijn Geerts rendületlenül rótták a köröket, és a backyardok történetében először sikerült túljutniuk a 72. órán is. Kettejük közül a 30 éves, civilben fogorvos Sabbe a nagyobb név, számtalan elképesztő ultraeredménye van, igaz, a Barkley tavaly rajta is kifogott, a negyedik körben, utolsó versenyben lévő futóként feladta.
Sabbe tartja a két, több ezer kilométeres amerikai túraútvonal, a nyugati Pacific Crest Trail és a keleti Appalachian Trail rekordját is, backyardot viszont először futott. Amikor Geerts a 74. yardot nem tudta egy órán belül teljesíteni, Sabbénak még egyet kellett lefutnia a győzelemhez, amit nagyon simán meg is tett. Az utána készült képek és videók tanúsága szerint akárcsak Dauwalter, ő is tudott volna még tovább futni. Végül 75 yarddal, azaz 503 teljesített kilométerrel zárt.
Sabbe taktikája egyszerű volt: viszonylag gyorsan futni. Átlagos yardideje 46:08 volt, de sokszor ennél percekkel gyorsabban futott, a pihenőidejét pedig rendre alvásra, vagy legalábbis egy kis bóbiskolásra használta. Még az utolsó köre is 43:19 volt, bőven lett volna ideje rápihennie a 76. rajtra. Ez összességében kilométerenként 8:55-ös idő, de ebben benne vannak a pihenéssel töltött percek is. Ha csak a mozgásban töltött idejét számítjuk, akkor alig több, mint 6 és fél perc alatt futotta le a kilométereket. Mind az 503-at, 3 napon és 3 órán át.
Ha egyszer vége lesz a koronavírus-járványnak, Bell Buckle-ben, Lazarus Lake pályáján a belga férfi és az amerikai nő együtt futva talán még tovább tolhatják az emberi teljesítőképesség határait. Addig ez a csúcs.

A világ legőrültebb versenyén csak egy futó maradhat talpon
Sz: Ch. Gáll András 2021.04.25.
A versenyigazgató buldogjáról kapta a nevét, és arról szól az erőpróba, hány alkalommal tudsz lefutni egy órán belül 4,16666 mérföldet. A résztvevők belebolondultak a Big Dog's Backyard Ultra elnevezésű viadalba, ami nem is csoda, mert ha teljesíted, az egekbe emeli az önbecsülésed. Bemutatjuk a földkerekség legkreténebb, egyben legcsodálatosabb ultrafutó versenyét.
Azt hiszed, le tudsz futni 4,16666 mérföldet (6,7 kilométert) egy óra alatt? Szinte biztosan. És még a következő órában is? Valószínűleg. De ha ezt meg kéne ismételned két-három napon keresztül, a nap minden órájában, éjjel-nappal?! Nem tudni, meddig bírnád... Márpedig létezik egy ilyen verseny, amelynek az időtartama meghatározhatatlan, tudniillik addig tart, amíg az utolsó előtti versenyző is kidől, és már csak egy futó marad állva.
Az lesz a győztes.
A gond az, hogy egyes futók viszonylag sokáig bírják. A jelenleg érvényes rekord 75 óra, vagyis 312 mérföld (502,11 km), és egy belga fogorvos tartja. Hogy értsük: az illető hetvenötször teljesítette az óránként 4,16666 mérföldes távot egymás után. Hogy hol van ez a verseny, és mi a neve? Nos, egy Gary Cantrell nevű szakállas félőrült farmján, Tennessee állam isten háta mögötti vidékén, és úgy hívják, hogy Big Dog's Backyard Ultra - Big Dog Hátsó Udvarának Ultrafutása. Erről a szürreális ultramaratonról készített riportot a BBC.
De ki az a Big Dog? Ahogy a nevéből bizonyára kitalálta az olvasó, egy kutya, mégpedig Cantrell kedvenc buldogja, amely a verseny idejének nagy részét az egyszerre rajt- és célvonalként funkcionáló asztal alatt tölti szunyókálva, ezzel is idegesítve a futókat, akik - mármint a kitartóbbak - három napon és éjszakán át futnak alvás nélkül, a vége felé már leragadó szemhéjakkal. Pár évvel ezelőtt az egyik futónak - aki végül a második helyen végzett - úgy fejeződött be a verseny, hogy futás közben elaludt, bezuhant a bokrok közé, és úgy is maradt, egy óra múlva szedték össze a hortyogó férfiút, amikor rátaláltak.
Utazzunk el tehát Tennessee-be, a Bell Buckle nevű farmra, ahol a futók az erdőben teljesítik a 4,16666 mérföldes kört, de csak nappal, mert éjszaka kijönnek az aszfaltútra, nehogy felbukjanak a gyökerekben. Ez egy olyan verseny, amelyen akár 300 mérföldet is teljesíthet az illető, és mégis a rettenetes három betű - DNF - kerül a neve mellé: Did Not Finish, vagyis nem fejezte be.
"Olyan ez az egész, mint amikor jól pofán vágnak - magyarázza Cantrell, az ötletgazda. - Nem nehéz, csak egy kicsit. No de óránként újra meg újra nekifogni a távnak, az már valamivel nehezebb. És eljön a pillanat, amikor már elhúzod a fejed az érkező jobbegyenes elől. No, akkor adtad föl..."
Guillaume Calmettes, egy francia szoftverfejlesztő 2017-ben 59 órán át 245 mérföldet futott, és azzal ő lett a győztes. Fájdalmas, de ez egy kellemes fájdalom, állítja. Bizony, ezt a versenyt nem az átlagembereknek találták ki, aki erre benevez, és jó sokáig el is jut, az nem biztos, hogy százas.
Én élvezem a szenvedést egy bizonyos határig - teszi hozzá a brit Maggie Guterl, aki 2019-ben az első női győztes lett a maga lefutott 250 mérföldjével. "A legtöbb ultrafutó nem akar gyógyfürdőbe menni, hogy relaxáljon" - magyarázza. Magát a versenyt igazán puritán körülmények között rendezi Cantrell. Nem szállodában laknak a résztvevők, hanem sátrakban, azt esznek, amit a gázrezsójukon össze tudnak ütni maguknak, és a kényelem netovábbját az jelenti, ha egy-egy negyedórát tudnak pihenni az összehajtható kempingszékükön, felpolcolt lábakkal.
Majdnem illegális verseny, mondhatni underground esemény - mondja nevetve a kanadai Dave Proctor, aki 2019-ben a harmadik helyen végzett a lefutott 216 mérföldjével. "Két éve éjjel futottunk az országúton, amikor egyszer csak megérkezett egy szirénázó rendőrautó, és a közeg elkezdett faggatni, hogy mi az ördögöt csinálunk itt éjnek évadján."
Meglehetősen egyhangú rutin ez: futás, evés, egy kis alvás a megspórolt negyedórában, majd kezdődik elölről az egész. Ja, és közben ki kell rohanni a budira is, mert néha rájön az emberre a hasmenés. Amikor már a harmadik napot gyűröd, elkel a segítség - ecseteli a nehézségeket Proctor, a 40 éves masszőr. "Ilyenkor a kialvatlanságtól és a fáradtságtól azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány, és a segítődnek kell figyelmeztetnie, hogy most enned kell, ki kell menned a WC-re, és ha kimentél, ne felejtsd el kitörölni a fenekedet. Ez röhejesnek hangzik, pedig igaz: a harmadik napra már az agyad bizonyos részei egész egyszerűen felmondják a szolgálatot."
De más nehézségeket is tartogat ez a verseny, amelynek nincs előre kijelölhető időtartama. Guterl például majdnem lekéste a repülőjáratot, mert olyan sokáig futott - 60 órát -, hogy vészesen közelgett a felszállás időpontja. Mások annyira kimerülnek, hogy elkezdenek hallucinálni.
Adja magát a kérdés: miért vállalkoznak emberek erre a kegyetlen erőpróbára?
"Ez nem olyan, mint egy verseny - állítja a 40 éves Guterl, aki a verseny utóbbi három kiírásán vett részt. - Sokkal inkább egy fantasztikus buli."
Johan Steene, egy svéd techcég 46 éves igazgatója 2018-ban 68 óra alatt 268 mérföldet hagyott maga mögött, és ezzel meg is nyerte a versenyt. Szerinte ez az egész "egy különleges játék fantasztikus szabályokkal".
Tök jó mentális kihívás - ez meg az amerikai Courtney Dauwalter véleménye, aki Steene mögött a második helyen végzett 279 mérföldes teljesítménnyel. Dauwalter, aki a kevés profi ultrafutó egyike, imádja az embertelen távon rendezett viadalokat. 2017-ben például megnyerte a Moab 240-et, a Utah államban rendezett 240 mérföldes versenyt, tíz órát ráverve a leggyorsabb férfira.
Nekem ez a Big Dog nem is annyira verseny, hanem annak a tesztelése, hogy hol vannak a határaim - vallja Dauwalter. "Ha nem állítunk határokat magunk elé, nagyon is cool, hogy vajon meddig jutunk el" - mondja. Guterl, Dauwalter barátnője és alkalmankénti edzőtársa egyetért: "Egy ilyen versenyen annyi falat tudsz áttörni, ahányat csak akarsz."
Az öltözék opcionális. Dauwalter például bő gatyában fut, Proctor pedig cowboykalapban. Sokan magukban beszélnek. Andy Persson, a kevés brit egyike, aki elindult a Big Dog versenyen, végigvideózta 2019-ben azt a 135 mérföldet, amennyit kibírt. Proctor előszeretettel beszélget telefonon a családtagjaival futás közben. Csakhogy ez nem túl biztonságos, a múltkor hatalmasat esett, miközben társalgott a hétéves kislányával.
Ordítottam és káromkodtam, mire a lányom úgy megijedt, hogy attól fogva nem volt hajlandó beszélgetni velem - mondja mosolyogva.
A soron következő etap rajtját - pontosan egyórás időközönként - Cantrell jelzi, mégpedig azzal, hogy megkongatja a borzalmas hangú harangját. Abban a pillanatban mindenkinek a kis karámban kell lennie, aki nincs ott, az kiesett a versenyből. És miért 4,1666 mérföld az egy óra alatt leküzdendő távolság? Mert ha ezt megszorzod 24-gyel, akkor pont 100 mérföld jön ki. És az olyan jól hangzik: 24 óra alatt 100 mérföld. A célvonalnál hatalmas felirat fogadja az aktuális 4,16666 mérföldet teljesítőket: "There is no finish - Nincs cél." Nem mondhatni, hogy túlságosan feldobná a futókat, amikor ezt olvassák...
Odamenni a rajtvonalhoz a verseny messze legnehezebb része. Számos olyan futót láttam már, aki látszólag remek erőben teljesítette az előző 4,16666 mérföldet, aztán amikor oda kellett menni a következő szakasz rajtjához, már nem volt képes megtenni azt az öt yardot. Nem az az öt yard fogott ki rajtuk, hanem a döntés, amit meg kellett volna hozniuk - vélekedik Proctor. Felkészülésének szerves része volt, hogy a feleségét rávette, a legváratlanabb pillanatban fújjon bele egy fülsiketítő hangot kiadó sípba, ezzel imitálva Cantrell harangjának rémes csengését. Ilyenkor Cantrellnek készenléti állapotba kellett hoznia magát...
"Minden fejben dől el - ezt már Cantrell mondja, aki 2011-ben alkotta meg a Big Dog versenyt. Azokat a sportembereket akarta ezzel díjazni, akik nem a leggyorsabbak, hanem a legkitartóbbak. - Ez nem más, mint egy háború az agyad és a tested között." Cantrell valószínűleg nem normális, hiszen kitalált egy olyan versenyt is, amelynek az a lényege, hogy a résztvevők felszállnak egy buszra, amely 350 mérföldet hajtva elviszi őket a semmi közepére, ott lerakja a futókat, akiknek az a feladatuk, hogy tíz napon belül valahogy keveredjenek vissza a kiindulási pontra.
"Ez egy olyan verseny, amit legszívesebben magam is teljesítenék" - mondja Cantrell, az egykori ultrafutó, aki 2016-ban gyalog keresztülment az Egyesült Államokon egyik parttól a másikig, 126 nap alatt 3200 mérföldet gyalogolva. Cantrell azt állítja magáról, hogy 43 éves, de az a helyzet, hogy már legalább tíz éve ezt mondja... Egyszer azt mondta róla az egyik futója, hogy a fájdalom Leonardo da Vincije, az elmetornák Rembrandtja és a szenvedés Lady Gagája.
"A futás a dolog legkönnyebb része, a legnehezebb az alvás - ez pedig Steene véleménye. - Futás közben beszélgetek a társakkal. Ahogy célba értem, azonnal elalszom. Ki kell használnom minden másodpercet." "Johan az azonnal elalvás nagymestere - jegyzi meg Cantrell, akinek viszont szinte végig ébren kell lennie, amíg egyetlen futó is talpon van. - Leül a kempingszékébe, és a fejére dob egy pokrócot. De mielőtt a pokróc elérné a fejét, ő már horkol." Ennek ellenére Steene hallucinálni szokott futás közben, a fákat és a bokrokat dinoszauruszoknak és óriásoknak látta. Guterl emberfejeket vélt látni, és morgó hangot hallani az erdőben.
Iszonyatos mélységekbe tudsz kerülni egy ilyen versenyen. De én ezt szeretem a legjobban - jelenti ki az 56 éves Persson, aki egy ízben 800 mérföldet futott Land's Endtől John O'Groatsig, vagyis a brit sziget déli csúcsától az északiig. Mindezt 2016-ban tette meg, 17 nap alatt.
Proctor egyszer 100 mérföldet futott, hogy odaérjen egy 100 mérföldes verseny rajtjára - majd rekordidő alatt megnyerte a versenyt! Idén pedig 4500 mérföldet fog futni Kanadán keresztül 67 nap alatt - ami rekord lesz, ha sikerül -, méghozzá úgy, hogy mindennap 67 mérföldet teljesít. Az egésznek az a célja, hogy pénzt gyűjtsön a 12 éves fia kezelésére, aki egy ritka mozgásszervi betegségben szenved.
Van, aki szadistának nevezi Cantrellt, van, aki zseninek. Persson utóbbiak közé tartozik.
Csodálatos dolgot hozott létre. Olyan ajándékot adott nekem ezzel a versennyel, amit magamnak nem tudtam volna. Ezért mélységesen hálás vagyok neki - mondja Cantrellről.
No de hogyan tudnak mentálisan felkészülni egy olyan versenyre, amelyről nem lehet tudni, hogy meddig tart? Steene szerint az első szabály, hogy ilyenkor nagyon veszélyes gondolkodni. Dauwalter robot üzemmódban fut, Proctor számára pedig megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen létezik, az előtte álló tíz másodperc. Gondolkodni nem szabad, enni viszont kötelező. A belga Karel Sabbe a spagettire és a burgonyasziromra esküszik, Steene a joghurtot szereti. Guterl a pirog nevű orosz és lengyel tésztát fogyasztja. Persson krumplipürét és zabpelyhet eszik. De eljutsz egy olyan pontra, amikor már nem akarsz enni. Ilyenkor kényszeríteni kell magad.
A következő rajtig hátralévő idő - a leggyorsabbaknak húsz perc, a leglassabbaknak néhány másodperc - a legértékesebb, mert aludni csak ilyenkor lehet. És még valami. Ez az egész egy szellemi viadal is. A futók úgy tesznek, mintha kirobbanó erőben lennének, miközben alig vonszolják magukat. Ezzel is az ellenfeleiket akarják kétségbeesésbe hajszolni. Guterl azt mondja, sok futó eltitkolja a hazafelé tartó járatának időpontját, hogy ne tudják a riválisok, milyen időtartamra kalibrálta magát. Proctor a lámpáját, amit éjszaka használ, nem a fejére csatolja, hanem a derekára, hogy az ellenfelei ne tudják meg, mikor fordul hátra, hogy ellenőrizze, követik-e.
2019-ben Guterl és Will Hayward, egy 51 éves új-zélandi maradt meg a végére, mindenki más már kidőlt. Guterl frissnek érezte magát, Hayward, akit hasmenés gyötört, és akit az utolsó rajtnál már be kellett támogatni a karámba, nem annyira. Guterl biztos győztesnek tűnt, de ő nemcsak győzni akart, hanem el akarta érni a 72 órát és a 300 mérföldet is.
Will rémes látványt nyújtott, és valaki azt mondta, hogy össze fog esni - idézi fel Guterl a két évvel ezelőtti pillanatokat. "De nem esett össze, és még nyolc órán keresztül mellettem futott. Aztán egyszer csak eltűnt. Később mondták el a többiek, hogy futás közben elaludt, beesett a bokrok közé, és ott aludt tovább."
Ritkább eset, amikor a test előbb mondja fel a szolgálatot, mint az agy. Általában a fordítottja szokott történni: az illető nem megy oda a következő rajthoz, megöleli a többieket, és bejelenti, hogy ennyi volt. Ezek megható pillanatok, ilyenkor többen sírva fakadnak. Amikor feladod, óriási megkönnyebbülés önt el: nem kell odaállnom a következő rajtra. De mindig ott motoszkál benned a kisördög: hátha kibírtam volna még egy-két szakaszt... - magyarázza Persson. Calmettes, a 2017-es bajnok a rákövetkező évben ötödik volt, majd 2019-ben 96 mérföld után fel kellett adni egy térdsérülés miatt. "Ha befejezed, és azt látod, hogy a többiek futnak tovább, iszonyatos bűntudat tör rád. És ez pocsék érzés" - állítja.
Sabbe azt mondja, nem is igazán tudott örülni a győzelemnek. Nehéz feldobottnak lenni. Az agyad már nem működik normálisan. Annyira érzéketlen voltam már a külső ingerekre, hogy legalább ötször meg kellett kérdeznem, tényleg győztem-e, és valóban nem kell már tovább futnom. Calmettes kifejezetten dühös volt, amikor az utolsó megmaradt ellenfele, Harvey Lewis III kidőlt az ötvenkilencedik körben. "Ötvenkilenc kör volt, és nem hatvan. Az olyan szép, kerek szám lett volna." De bármennyire is letompult állapotban futnak már a harmadik napon, Guterl tisztában volt azzal, hogy a 2019-es győzelme mérföldkő a verseny történetében.
"Az egyik futó felesége úgy fogalmazott, hogy az egész női nemért futottam. És ez roppantul motivált. Nem vagyok gyors, de világéletemben makacs voltam. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, azt meg is valósítom."
Kezdetben a győztes díja - stílszerűen - egy hadikutya dögcédulája volt, de ma már egy aranyérem. És egy ölelés Cantrelltől. Ha hírnévre vágysz, ez nem a te versenyed. Az élmény kedvéért csinálod. Ez az egész egy nagy kaland. És amikor elindulsz, sose tudod, hol a vége - mondja mosolyogva Guterl.
A Big Dog verseny osztódással szaporodik. Ma már 43 országban több mint 200 ilyen viadalt rendeznek, és a legmenőbbek győztese belépőt nyer az igazi Big Dogra Tennessee-be. Calmettes, a 2017-es bajnok bizonygatja, elindul a következő kiíráson. Steene, a 2018-as győztes úgyszintén. Guterl a világ minden kincséért sem hagyná ki. És Sabbe, aki világrekord-távolsággal nyerte meg a belgiumi versenyt, ki akarja próbálni a tennessee-i viadal hangulatát. Guterl nem az egyetlen, aki úgy érzi, az álmok birodalmába tartozó 100 óra és a 400 mérföld teljesítése egyre reálisabb célkitűzés.
Én akarok az első lenni, akinek ez sikerül - fogadkozik. "Nem szeretek célokat tűzni magam elé, de ha elérem a 400 mérföldet, valószínűleg befejezem. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ha valaki megdönti a 400 mérföldes rekordomat, akkor vissza kell térnem. Nem hagyhatom annyiban..."

Magyar ultrafutó nyerte a világ leghosszabb, 1001 kilométeres terepfutóversenyét
2021. szeptember 23.
Koroknai Gergely
Újabb fantasztikus eredményt ért el Barta László ultrafutó, aki megnyerte a világ leghosszabb terepfutóversenyét, az 1001 kilométer hosszú Megarace-t, amit idén rendeztek meg először. Barta 254 óra és 12 perc alatt teljesítette a 24 ezer méteres szintkülönbséggel nehezített távot, vagyis több mint másfél hétig futott lényegében megállás nélkül. Barta a szerda késő esti célba érkezéssel nagyjából 40 km-t vert a második helyezett Simon Gfellerre, aki Barta mögött majdnem 12 órával, csütörtök délelőtt ért célba. A szervezők közel két hétben, 327 órában, vagyis 13 napban és 15 órában határozták meg a szintidőt, az indulóknak szombat éjfélig kell célba érniük a verseny teljesítéséhez.
Barta 2015-ben Európa akkori leghosszabb terepfutóversenyét, a Goldsteig Ultratrace-t nyerte meg, de elsőként teljesítette A Kör névre keresztelt 152 kilométeres börzsönyi erőpróbát is még 2013-ban.


A Megarace-t eredetileg három országot, Németországot, Csehországot és Ausztriát érintve rendezték volna meg, ám a koronavírus-járvány miatt a teljes útvonalat Németországban jelölték ki. A szervezők ugyanakkor remélik, hogy 2022-ben már az eredeti tervek szerint, három országban mehet a verseny.
A mezőnyben ott van Juhász István is, aki a legutóbbi állapot szerint a nyolcadik helyen állt.
Megarace 1001:
1   Barta László
4   Gfeller Simon
2   Enríquez Rafael A.
11  Egler Hans Jürgen
7   Fexa Pavel
15  Kitada Takao 9   Paschke Magdalena
17  Cruz Llorenc Reixach
13  Ramells Dani Rodríguez
6   Plesník Radek
14  Cajigos Oriol Borras
5   Juhász István
DNF
10  Rovelli Roberto
16  Hansen Per
8   Schramm Matthias
3   Corbarieu Thierry
18  Vogel Stephan

---

Napi két maraton sem elég a célba éréshez a leghosszabb futóversenyen
2021. október 25. - 05:02 Pál Tamás
A 2021-es verseny győztese, Andrea Marcato október 17-én, New Yorkban - Fotó: Ed Jones /
Lassan a végéhez közeledik az év legextrémebb háztömbkerülő futóversenye, ahol a résztvevőknek 5649-szer kell megkerülniük egy New York-i középiskolát. Ez a brutális erőpróba a Sri Chinmoy Self-Transcendence 3100 Mile Race, ami a világ leghosszabb hitelesített futóversenye.
Ahogy a nevéből is kiderül, ez egy 3100 mérföldes, közel 5000 kilométer hosszú verseny, amit 52 nap alatt kell teljesíteniük a futóknak. Ebből könnyen kiszámolható, hogy az itt indulóknak naponta több mint két maratont kell lefutniuk ahhoz, hogy célba érjenek. Az idei verseny szeptember 5-én kezdődött, és múlt vasárnap nyerte meg az olasz Andrea Marcato. A 39 éves ultrafutó 42 nap 17 óra és 38 perc alatt teljesítette a távot, több mint 18 órát javított a tavalyi győztes idején. Marcato a verseny vége felé még növelni is tudta a napi kilométeradagját, 30 egymást követő napon is több mint 112 kilométert futott. Az utolsó napon 122,3 kilométert teljesített, hogy még október 17-én befejezhesse a versenyt.
Andrea Marcato 2021. október 18-án - Fotó: Ed Jones / AFP
"Az első hét elég nagy kihívás volt, különösen az elmének. De egy idő után hozzászokik az ember. El kell fogadnod, hogy minden nap ugyanolyan lesz. Ha az elméd összpontosít, akkor nem zavarnak meg a gondolatok, félelmek, aggodalmak vagy kétségek" - nyilatkozta Marcato az AFP-nek.
A második helyezettre majdnem egy hetet kellett várni, október 23-án a tajvani Vej Ming-lo volt a következő célba érkező. Az 57 éves futó 48 nap 11 óra és 52 perc alatt teljesítette élete első 3100 mérföldes versenyét, ezzel őt lett a verseny történetének ötvenedik célba érkezője. A harmadik az orosz Nyikolaj Duzsij lett, ő helyi idő szerint vasárnap délután fejezte be a versenyt. Jelenleg még négy futó rója a köröket, a negyedik helyen az egyetlen női induló, az új-zélandi Harita Davies áll, ő hétfőn érhet célba. Őt a japán Szenó Takacumi, az ukrán Oleg Lebegyev és a szlovák Robert Zuscin üldözi.
Futómániás spirituális guru
A futók többségében közös, hogy a bengáli származású spirituális guru, Srí Csinmoj követői. A mai Banglades területén született Srí Csinmoj 1964-ben költözött az Egyesült Államokba, és Queensben megalapította az első meditációs központját. 1970-ben U Thant ENSZ-főtitkár kérésére rendszeres csendes békemeditációkat tartott az ENSZ New York-i székházában, a meditációs tanfolyamain világszerte több ezren vettek részt. A világharmóniát és szeretetet hirdető Srí Csinmoj íróként, költőként, festőművészként és zenészként is ismert volt, emellett pedig rajongott a sportokért. Úgy vélte, hogy a sport és a spiritualitás kéz a kézben járnak, ezért csoportjával létrehoztak egy futóklubot, és elkezdett kisebb-nagyobb versenyeket rendezni.
Az első komolyabb, 10 mérföldes futóversenyük a Connecticut állambeli Greenwichben volt 1977. október 2-án, ami után egyre hosszabb és hosszabb versenyeket kezdtek el szervezni. 1980-ban már 24 órás versenyt rendeztek Greenwichben. Az első 1000 mérföldes versenyüket a queensi Flushing Meadow Parkban rendezték 1985-ben, ezen mindössze három futó tudott szintidőn belül célba érni.

Robert Zuscin és Oleg Lebegyev 2021. október 18-án - Fotó: Ed Jones / AFP
A távot később 1300, majd 2700 mérföldre tolták ki, 1997-ben pedig megrendezték az első 3100 mérföldes versenyüket, amit a New York Times az ultramaratonok Mount Everestjének nevezett. A párhuzam találó, de míg a Föld legmagasabb pontját már több mint négyezren mászták meg, addig a leghosszabb futóversenyt csak ötvenen teljesítették az elmúlt 24 évben.
Köztük van Sipos István, aki 1998-ban 46 nap 17 óra 2 perces idővel lett első.
A rekordot a finn Ashprihanal Pekka Aalto tartja, ő 2015-ben 40 nap 9 óra 6 perc alatt ért célba, 2000 és 2019 között összesen kilenc alkalommal nyerte meg a versenyt. Indulni csak meghívásos alapon lehet, a szervezők azokat az ultrafutókat keresik meg, akik korábban már teljesítették a hat- és tíznapos versenyeiket, emiatt a mezőny viszonylag állandó, évente egy-egy újonc szokott bekerülni a kevés induló közé.
Srí Csinmoj 2007-ben, 76 éves korában halt meg. A tanítványai és követői azzal is ápolják az emlékét, hogy világszerte rendeznek róla elnevezett futóversenyeket. Például a Margitszigeten is tartottak már Srí Csinmoj maratont és félmaratont, a Hajós Alfréd uszoda bejáratával szemben pedig egy békemérföldkövet is elhelyeztek a tiszteletére.
15 pár cipő és napi tízezer kalória
A 3100 mérföldes verseny egyik legnagyobb kihívása a monotonitás. A 883 méteres körpályát a betondzsungel közepén, egy hatsávos autósztráda mellett, Queens Jamaica Hills nevű kerületében jelölték ki. Egy kivételtől eltekintve az összes 3100 mérföldes versenyt itt tartották, tavaly viszont a koronavírus-járvány miatt semmilyen sportrendezvényt nem engedélyeztek New Yorkban, így más helyszín után kellett nézni. A 2020-as versenyt végül Salzburgban tudták megtartani.
Ami némi változatosságot jelent, az az, hogy egyik nap az óramutató járásának megfelelő, míg másnap az ellenkező irányban futnak a pályán. A versenyt azt is nehezíti, hogy nem zárt pályán rendezik, az iskolában ugyanúgy zajlik az élet, naponta kétszer kétezer tanuló árasztja el a járdát, és keresztezik a futók útját. A verseny mindennap reggel 6 órakor kezdődik, és éjfélig tart, így a futóknak csak pár órájuk marad a pihenésre és alvásra vagy éppen a vízhólyagjaik kezeltetésére.
A pályán van egy frissítőállomás, ahol önkéntesek adnak ételt és italt a futóknak, valamint egy kis táblán a részidejüket is jegyzik. Az idei győztes Marcato 15 pár futócipőt használt el a 42 nap alatt, szinte mindennap 18 órákat futott, és minimálisra szorította az alvásidőt. A vegetáriánus Marcato naponta 10 ezer kalóriát vitt be a szervezetébe, főként lúgos ételeket, avokádót, görögdinnyét, mandarint, narancsot, barna rizst, quinoát, hajdinát és párolt zöldségeket evett a verseny alatt.